Szoptatni sebesre harapott mellbimbókból

NNHJ6037Azért adom ezt a horrorisztikus címet, hogy aki gugliban keres, mert szüksége van segítségre, az mindenképp rátaláljon az írásomra. Meg hát… minek szépíteni ezt a kegyetlenül fájdalmas, testet-lelket megviselő történetet.

Június végi babámnak első születésnapja körül jött ki a nyolcadik foga. Mikor jönnek a fogacskák, amúgy is viszket, fáj a kicsik ínye, kellemetlen közérzetük lehet a babáknak, nyugtalanabbul alhatnak, így bizony könnyebben ráharapnak akár éberen, akár álmukban a mellbimbóra. Rosszabb esetben kirántjuk a mellet a baba szájából, és még mi magunk is rontunk a helyzeten. Velem előfordult.
Az egyik mellem már sebes volt, de a másikból vígan szoptattam. Ekkor a fiam megtanult gumimembrános, csőrös palackból inni. Nagyon örültem, hogy végre mennyiséget iszik, meg, hogy nem kell a pohárra figyelni, kiszolgálja magát, és még ki sem önti a vizet.
De jaj! másfél hét alatt rászokott arra, hogy a melleimet is úgy harapja, mint a csőrös üveget. Elfelejtette a helyes szopási technikát… a másik mellem is kihasadt.
Kínok kínját álltam ki minden szoptatásnál. Éjjel-nappal lappangott bennem a félelem a következő cicizéstől, folyamatosan feszült voltam. Igyekeztem a hátamon hordozóban, vagy babakocsiban altatni a babát; mikor az etetőszékben ült, jó sok, kalóriadús ételekkel etettem, sok vízzel itattam, hogy ne igényelje a cicit… többet hordoztam, mint általában, ezzel pótolva az szoptatás közbeni intimitás hiányát. A csőrös üveget persze azonnal kivontam a forgalomból.
Odáig jutottunk, hogy az amúgy akár tíz percenként rajtam lógó baba végül csak az esti altatáskor kapott cicit… sokat sírtunk.

Sajnáltam a kisbabámat, tudtam, hogy szüksége lenne a szoptatásra lelkileg, egyáltalán nem terveztem őt elválasztani korábban, de miközben csillagokat látva szoptattam, mégis az elválasztást fontolgattam… és sirattam a jó anyaságomat, mert nem tudtam neki megadni, amire szüksége lett volna. És ostoroztam magam, hogy csúful rettegek, és hogy „egy kis fájdalmat” nem bírok ki a babámért.
Könnyek közt magyaráztam neki, hogy mennyire szeretem, és hogy ha már nem tudunk majd cicizni, akkor is összebújhatunk…

Ekkor írtam a laktációs tanácsadónak.
Elmondta, milyen technikával tudom elősegíteni, hogy a babám megint helyesen szopizzon. Többek között a szendvicsfogást* javasolta, és felhívta a figyelmemet, hogy az a nehéz ebben, hogy miközben rettegek a harapástól, mégis jó közel kell magamhoz húzni a babát, és jó mélyen a szájába tuszkolni a mellem. Így, hogy ez tudatosult bennem, már nem féltem annyira.
Emellett közösen kielemeztük a mellek állapotát, meg lehetséges gyógyszereket, és folyamatosan kérdezett az aktuális állapotunk felől, és mindig javasolt utat, hogy merre tovább.
Sorstársak! Keressetek szoptatási tanácsadót! Ne várjátok meg, hogy elgennyesedjen a seb!
Mikor már arról érdeklődtem, hogy van-e közösség, ahol a kényszerű elválasztás miatti traumákat dolgozzák fel az anyák (szóljon, aki tud ilyent, én nem találtam!), akkor azt kaptam, hogy: minden eset más, minden anya más, sok függ a fájdalomküszöbtől és az akaraterőtől is. Ez is sokat lendített. Ha császármetszés és tüdőembólia után el tudtam jutni a harmonikus, békés szülés-születésig, akkor ennek is mennie kell.
Végül az egyik sebem gennyes lett. Ekkor eldöntöttem, hogy ebből a mellemből nem szoptatok, míg nagyjából be nem heged a seb. Több, mint két napig nem adtam oda a babámnak, csak napi három-négy alkalommal fejtem kézzel 30-50 miliket belőle. A harmadik napon nagy izgalommal odaadtam… azt a boldogságot nem cserélném el, amit akkor átéltünk, a fiam és én.
Azóta elkezdtem kímélni a másik, kevésbé sebes mellem is, az is meggyógyult, és újra tíz percenként rajtam lóg a gyerek, amit jobban értékelek, mint valaha.

*A szendvicsfogásról és egyéb praktikákról a jó szoptatási technika érdekében részletesen itt: http://szoptatasportal.hu/erzekeny_fajdalmas_mellbimbok