Gabi története

Ha valaki néhány évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy lesz egy gyönyörű, kerek fejű, tejszagú, szoptatott babám, hitetlenkedve csóváltam volna a fejem. A mi családunkban ugyanis nem szoptatnak a nők. Nem tudnak. (Egy kivétellel, de őt csodabogárnak tartják.) Ezt az anyák nem ideologizálják túl és nem könyvelik el problémaként, hanem egyöntetűen biológiai okokkal magyarázzák – ti. „a mi családunk női sajnos genetikailag képtelenek anyatejet termelni”. Genetikailag képtelenek rá, ergo én is kényszerűen megörököltem. Gyakorlatilag ennek a ténynek a biztos tudatában nőttem fel.

A családomban egyébként sajátos misztériuma van a szülésnek, az anyaságnak, meg úgy egészében véve a nőiségnek. Ez többek között annak a profán ténynek is köszönhető, hogy javarészt nőkből, per pillanat egészen pontosan ötgenerációnyi klassz nőből tevődik össze a népes famíliánk. Ha pedig ennyi nő van egy rakáson, magától értődően halmozódnak fel azok a bizonyos titkok és tudások, s az ember lánya, ha akarja, ha nem, mire elér odáig, hogy ő maga is felnőtt lesz, már magában hordozza a készen kapott elvek patchworkjét.

Épp ezért talán nem is meglepő, hogy akkor, amikor kiderült, hogy gyerme14805594_10154580873097440_408840242_nket várunk a férjemmel, aktiválódott minden addig tanult ismeretem a szüléssel és gyerekneveléssel kapcsolatban, és elkezdtem komolyabban elgondolkodni a családi anekdotákon, majd kutatni, olvasni, előadásokra járni és létrehozni a saját elvrendszeremet. Számos (tanult) gondolatom és érzésem volt korábban is a témával kapcsolatban, de talán mondanom sem kell, hogy mire éles helyzetbe kerültem, szinte minden prekoncepciómat felülírta az élet, még ha korábban megkérdőjelezhetetlennek is tűntek. Pl.:
• képtelen leszek elviselni a szülés fájdalmát, horribile dictu egyáltalán nem leszek képes szülni;
• a szoptatásra való képesség genetikai adottság és privilégium;
• a tápszer ugyanolyan jó, mint az anyatej, hisz „más is felnőtt rajta, mégsem lett semmi baja”;
• minden kisbaba cumizik és KELL is cumiztatni, hogy nyugtod legyen;
• nem szabad, hogy a baba sokat „lógjon rajtad”, mert megszokja, elkényezteted, túleteted, a fejedre nő, aztán nézhetsz stb.;
• a gyereket időhöz kötötten kell etetni, mert akkor tanul rendet (bár ez korábban is rettenetesen merevnek hatott, sosem volt hozzám illő módszer, és valójában a családom női sem feltétlenül értettek vele egyet);
• a szoptatás CSAK etetés;
• szoptatni néhány hónapig bőven elég, utána már inkább úri passzió;
• minden baba képes csendben tátogva jelezni az éhségét – ezt nem tudom, honnan vettem, de máig meglep, hogy mennyire nincs így. Az én gyerekem genetikailag képtelen korai éhségjeleket produkálni.

Visszaolvasva ezt a néhány vázlatpontot furcsa belegondolni, hogy volt idő, amikor mindenfajta kritikai reflexió nélkül magaménak vallottam őket (azt hiszem). Ezeket magam mögött hagytam, csupán három, itt fel nem sorolt tartja magát azóta is: 1. semmit sem szeretnék egyedül csinálni és a páromat is hagyom szülőként kibontakozni, 2. soha de soha nem fogom sírni hagyni a gyerekem, és 3. én magam akarom táplálni őt mindenfajta közvetítő eszköz nélkül.

Amikor megtudtam, hogy Sára lányom megfogant, eldöntöttem tehát, hogy megtöröm a családi átkot és szoptatni fogok. Ha törik, ha szakad. Megszületik a babánk és azonnal mellre teszem, hogy a köztünk lévő kapcsolat folytonos maradhasson, majd egészen addig újra és újra megteszem ezt, ameddig csak szüksége(m) van rá. De nem így történt. Még csak 10 hét telt el a szülés óta, de így is egy tucat akadállyal kellett szembesülnöm a szoptatás kapcsán. Ezek egyrészt fizikai problémák, másrészt ideológiai konfliktusok.

Fizikai. Sajnos nem mondhatom, hogy az én testem könnyen alkalmazkodik a változásokhoz, mint amilyen a terhesség, a szülés, vagy épp a szoptatás. A várandósság időszakát akármennyire is szerettem volna rózsaszín ködben eltölteni és élvezni, ahogy szépen kerekedik a pocakom, ahogy ficánkol a kislányom, és nézni, ahogy egy szempillantás alatt apává válik a párom, a boldog várakozás sajnos nem sikerült. Hol a terhespatológián, hol otthon feküdtem az ágyban, marékszámra tömtem magamba a magnéziumot, és imádkoztam, hogy húzzuk ki egyben legalább a 36. hétig. Kicentiztem, pont addig sikerült is. 2016 júniusában megszületett Sára lányunk 2780 grammal, 45 centivel, egészségesen, nagy hanggal.

Maga a szülés nem tartozik életem legszebb emlékei közé. Hirtelen jött, a beavatkozások kellemetlenek voltak és váratlanul értek, a felépülés hihetetlenül lassan ment, és bár szép súllyal és egészségesen született a kis pindúrunk, korababasága miatt (meg talán némi figyelmetlenség miatt is) megszületése után azonnal elvitték tőlem és csak másnap délután találkozhattam vele először a PIC-en. Nem éppen így terveztem az első találkozást, sőt. Vártam, hogy a kis kék krumplibogarat magamhoz ölelhessem és a fájdalmat elfelejthessem. Ehhez képest ott maradtam a nagy fájdalmammal nyolc hónap után először teljesen egyedül. És még csak meg sem tudtam etetni a kislányomat. Ehelyett tápszert kapott szinte azonnal. Ezzel kezdődött a közös kis kálváriánk.

Amikor másnap este áthozták hozzám, annyira megörültem, hogy addig hagytam „rajtam csüngni” és annyira nem figyeltem a technikára, hogy teljesen kisebesedett a mellbimbóm. Annyira fájt, égett, szúrt, hogy miután hazamentünk a kórházból, még napokig csak tápszert tudtam neki adni. Szépen lassan azonban oldódott a bennem lévő feszültség, és addig-addig próbálkoztam, hogy a 2. hét vége felé teljesen elhagyhattuk a tápszert, és végre valahára a babám kizárólag anyatejet kaphatott. A mellfájdalom azonban korántsem szűnt meg a sebek begyógyulásával és az idő előre haladtával, sőt. Minden utánajárás, olvasás, próbálkozás és orvosi segítségkérés ellenére rettenetesen fájt a szoptatás és – a gyerkőctől függetlenül – a fejés egyaránt. Felszíni sérülést vagy bármilyen elváltozást sem általánosságban, sem a szoptatás előtt/alatt/után nem tapasztaltam. A fájdalom inkább egy belülről érzékelhető, égető-szúró, az egész mellre kiterjedő, a vákuumképződéssel induló és a szoptatás teljes időtartama alatt jelen lévő borzasztó érzés volt, ami néha annyira intenzívvé vált, hogy többször is meg kellett szakítanom a szoptatást. A környezetemben mindenki technikai problémára gyanakodott, én azonban biztos voltam benne, hogy nem az. A babóca szépen gyarapodott, nagyon is szépen, így azt gondoltam, hatékonyan és eleget eszik, nem lehet gond a technikával. 6 hétig rémálom volt a szoptatás, aztán erőt vettem magamon és tényleges szakmai segítséget kértem a Lactateam csapatától. Azt hiszem, ez volt az egyik legjobb döntés, amit a lányom megszületése óta hoztam. Egy türelmes konzultáció és egy rövid gondolkodási idő után megkaptam a tökéletes választ: vissza kell térnem a magnézium szedésére, a szülés után ugyanis túl hirtelen hagytam abba, és ez okozhatott tejcsatorna görcsöt. És láss csodát, a fájdalom napokon belül enyhült, mára pedig már szinte nem is érzem. Nem tudok eléggé hálás lenni ezért…

Ideológiai. Mindennek ellenére problémák sora nehezíti azóta is az életünket. Kiderült, hogy Sárám tejfehérje allergiás, és valószínűleg a tojást sem bírja a kis teste, így szigorú diétát tartok 5 hetes kora óta. A tünetei elmúltak, de a klasszikus csecsemőkori hasfájását a környezetemben sokan összekötötték az allergiával, így több ízben is szembesülnöm kellett a „hagyom szenvedni a lányom a szoptatáshoz való makacs ragaszkodásom miatt ahelyett, hogy áttérnénk tápszerre” – narratívával. Szerencsére a szakemberek részéről mindenhol szoptatásbarát szemlélettel találkoztam, és persze azért a családban is találtam támogatót (akinek inge, vegye magára a soha nem szűnő hálámmal együtt), így tudtam magam tartani a szoptatás folytonosságához.

S bár a párom is megingott az elején (aki hallotta már sírni a lányunkat, az nem csodálkozhat), ez nem tartott tovább egy pillanatnál. Szerencsére. Hihetetlenül mélyen gyökerező társadalmi hitekkel és gyakorlatokkal kell szembe mennünk (lásd a fenti felsorolást), ezt pedig nem lehet egyedül csinálni, kell az ember párja is támasznak – be kell avatni őt is, egyrészt, mert a gyereknek nem csak egy szülője van, másrészt, mert apának is tudnia kell, hogy fontos, és nem csak egy mellékszereplője csemetéje életének. Ha az ember elköteleződik bizonyos elvek és gyakorlatok mellett a gyermeke gondozása kapcsán (pl. igényszerinti kizárólagos szoptatás legalább 6 hónapig, együtt alvás, sírni hagyás, cumi és cumisüveg mellőzése, esetleg később igény szerinti hozzátáplálás stb.), szükségszerűen szembesülnie kell még a szűkebb környezetének a gyanakvásával is. Ezért nem feltétlenül kell a családtagokat, barátokat hibáztatni, viszont meg kell tanulni ezt a gyanakvást kezelni mélyebb sebek és sértődések nélkül. Ez mind közül a legnehezebb…

Szoptatni a világ egyik legtermészetesebb dolga. Mégis számomra az egyik legnehezebb és legküzdelmesebb is… S bár nem gondoltam volna, de a szoptatás is a nőiségem szerves részévé, egy új, nem kizárólagos, de meghatározó aspektusává vált.

Köszönöm mindenkinek, aki segített, hogy ez így lehessen!

Georgina története

Szabó Georgina vagyok, 26 éves, egy 26 hónapos cicifüggő nagyfiú anyukája. Szívesen megosztanám veletek a szoptatási történetünket.

2014 júliusára vártuk a kisfiam érkezését és már a várandósság alatt szerettem volna felkészülni a szoptatásra. Abban biztos voltam, hogy szoptatni szeretnék. Sokat olvasgattam az lll.hu-t, szoptatós fórumokat bújtam az interneten és szülésfelkészítő kurzuson vettem részt a párommal. A családom nagyon támogató volt a terveimmel kapcsolatban, ez sok erőt adott a kezdeti nehézségekben. Terhességi diabétesz miatt paleo diétán voltam, ami alacsony szénhidráttartalmú étrendet jelentett sok zöldséggel.

A tejem a szülést követő 3. napra lövellt be rendesen, addig babámat nagyon sokszor tettem mellre. A kórházban egyből megszoptathattam a babát, az aranyórát zavartalanul együtt tölthettük. A kisfiam ügyesen szopizott igény szerint, de nekem nagyon erős volt a tejleadó reflexem, ami az egeorginalején tanulási folyamatot igényelt a részemről és a fiam részéről is. Hordozókendőben sokszor álomba szopizta magát a kisfiam.

A növekedési ugrásoknál megijedtem, hogy nem tudja a csillapíthatatlan étvágyat mulasztani a tejem, de erre is a minél többszöri mellretétel volt a válaszom. 6 hónapos koráig kizárólag anyatejes volt a fiam, de 1.5 éves korában kezdett el 2 kanálnyinál nagyobb mennyiséget enni.

2x volt balesetünk szoptatás alatt, mikor a fogzó gyermek véresre harapta a mellbimbóm. Csodakrémek helyett rájöttem, hogy akkor múlik hamarabb a fájdalom, ha pont a sebes ciciből szoptatok. Ma már ovis nagyfiú, aki egy egész napot kibír cicizés nélkül, de estére szeret hozzám bújni és cicizni. Bízom benne, hogy elhagyja majd a cicizést, ha készen áll rá.

Azoknak az édesanyáknak, akik szoptatni szeretnék a gyermeküket, azt a tanácsot adnám, hogy ne adják fel! A szoptatást tanulni kell és szakemberek segítik a helyes technika kialakítását!

A babáknak ez a legnagyobb immunerősítő ajándék az életre!

Köszönettel:
Szabó Georgina